„Nem kell dér az őszi lombnak,
Mégis egyre sárgul:
Dér nekül is, fagy nekül is,
Lesohajt az ágrul.”

(Arany János: Nem kell dér…)

„Ropog a tűz, messze süt a vidékre,
Pirosan száll füstje fel a nagy égre: ...”

(Arany János: Tengeri-hántás)

olt egyszer egy forradalom. Az igazságért. A szabadságért. A függetlenségért. Mi most már sokat tudhatunk róla.
De nem csak tudásból áll az emlékezés. Érzelmekből is.
A forradalom Szegedről, a fiatal egyetemisták gyűléséről indult. Amint ők a követeléseiket felvitték Budapestre, a pesti srácok ezeknek
a pontoknak szerettek volna nyilvánosságot szerezni. Elhatározták, hogy október 23-án a Műegyetem előtt találkoznak. A csodálatos történet többi részét ismerjük. Minden évben nagy kihívás emlékezni rájuk, de egy iskolában illik. Hisz az 1956-os októberi események főszereplői mindig a fiatalok. A színész szónokok (a főiskolások),
a Sztálin-szobor ledöntői, a szovjet tankok ellen szinte fegyver nélkül harcoló srácok. Meg a szabadságvágyuk.


Mit tud ebből egy mai gyermek megérezni? Amennyit meg szeretnénk vele éreztetni! Néha nagyon nehéz bármit is elindítani, másszor a pró­bák alatt feltámad bennük a bátor lelkesedés. A honvédő utcai harcok izgalma. Vagy éppen a bukás miatt érzett szomorú­ság. A történelmi megemlékezés is lehet mára már történelem. Kevesen emlékszünk arra is, hogy itt Új-Rókuson a mi iskolánk rendezett először megemlékezést az 56-os forradalomról. Sokat beszélgettünk a gyerekekkel, és úgy döntöttünk, nem csak
az iskolásokkal emlékezünk. Meghívó szórólapokat készítettünk piros-fehér-zöld szegéllyel, és nagyon izgultunk. Eddig minden ünnepség kötelező volt, vajon így, és este lesz-e, aki velünk együtt emlékezik? Voltak, sokan, nagyon sokan.

Azóta sokféleképpen ünnepeltünk.

1956 felemelő történetét talán a legmélyebben három éve adtuk elő. Nagyon érző gyerekek kerültek olyan helyzetbe, hogy meg­mutathatták: igenis szeretnek és utálnak, gyűlölik az értelmetlen erőszakos irányítgatást, és érzik a szabadság vágyát ugyan­úgy, mint annak idején azok a fiatalok.
56 már távolinak tűnik, de így, vagy úgy, mindannyiunk életére kihatott.
Amikor novemberben az orosz tankok egymás mellett Újszegedről feldübörögtek a régi hídra, hogy leigázzák a városunkat, eszük ágában se volt az utat, a járdát, a gyalogosokat figyelni. Három lány éppen a munkába, az újszegedi Szövőgyárba tartott. Riadtan ugrottak fel a híd széles, szegecses korlátjára. Csak így maradhattak életben. Az egyikük az édesanyám volt.

„A csönd fölé magasan
Felírlak én
A boldog gyógyulásra
A szétfoszló veszélyre
S emléktelen reményre
Felírlak én
S ez egy szó erejével
Kezdek el újra élni
Hogy rád ismerjek s neveden
Szólítsalak
Szabadság."

vente két alkalommal, ősszel és tavasszal tartjuk iskolánkban a papír­gyűjtéseket.

Sokáig az iskola előtt, az elmúlt években az épület háta mögött gyűjtöttük a közvetlen mérést megelőzően a papír­hegyeket. Ilyenkor rengeteget dolgoznak a diákok, főleg az aktuális HÓ-RUKK Team-esek. Sok tanítónő meg persze örül, hogy végre megszabadul a már hetek óta felhalmozódott újságáradattól.

Az iskolánk összességében szépen szokott teljesíteni; átlagosan 20 tonna papírhulladékot tudunk összehozni a konténerekbe egy-egy gyűjtés alkalmával.

Alsóban és felsőben is külön jutalmazzuk az első három helyezettet. A nyeremény lehet tárgyjutalom (pl.: torta, pizza) vagy pénzjutalom is.

Nagyon sokan élvezik a közös munkát, és azt, hogy együtt lehetnek osztálytársaikkal. Talán ez a közös élmény és az izzasztó gyűjtő­munka még jobban összekovácsolja a diákokat.

A legutolsó papírgyűjtés emlékéhez jócskán hozzátett, hogy amikor jött a szállító kocsi, és megpróbálta megemelni az általunk jól tele­pakolt konténert, teljesen megemelkedett az autó eleje! Sokan fényképeztek, vagy videót is csináltak telefonjaikkal
az „emelkedett eseményről”, meg arról, ahogy küzd a gépi technika a mi kézi technikánk eredményével. Sajnos utána duplán kellett dolgoznunk! Kipakoltunk valamennyit a tetejéből, hogy gond nélkül menjen a szállítás.

Egy élmény volt! Pár mázsás élmény!