2019. június 19. szerda - Gyárfás

Május„Jő a tavasz…virágot ápol,
mind ez, mit a hősek porából
Fel bír ébreszteni!

(Arany János: A dalnok búja)


„Jöhetsz tőlem vidor tavasz,
Jöhetsz bús őszi felleg,
[…]
Én meg nem énekellek.

(Arany János: 1872 Május 1)

Erdők mélyén ... 
... avagy szerintünk mi az, hogy erdei iskola

gy városi iskola gyermekei ritkán találkoznak az igazi természettel. Pedig a természet érdekes. A természet megnyugtat.
2005-ben megteremtettük a mesetábort, majd az erdei iskola hagyományát.

A feladat egyszerű:
Juttass el minél több gyereket az igazi Természetbe!  Bár egyszerre nyolcvanan mennek, érezzék úgy, hogy csak ők járnak most az er­dők mélyén. Ismerkedjenek meg a növények és rovarok világával. Lássanak minél több csodálatos tájat. És eközben mindig lakjanak jól, sose fáradjanak el! (Az utolsó cél megoldásán még dolgozunk!) A tanárok előkészítő munkája már szeptemberben megkezdődik.
Aztán egyszer csak ott állunk a buszállomás peronján.
A buszozás még a civilizáció: a kártyázás, a szendvics, meg az üdítő. Aztán jön a szobafoglalás, a ki kivel nagyon komoly kérdése. Az első nap délutánján megtanuljuk a térképet olvasni. Aznap még kicsit keressük a Keletet meg a Nyugatot. Később már nem lehet, hiszen az életünk (de legalábbis a vacsoránk) függ a tudástól!
A hosszú túrák alatt véletlenül felzavarunk néhány őzikét. Megismerkedünk az erdei pajzsikával, és a bükkfák kínai bajuszával.  Komoly barátságok köttetnek. Leteszteljük a tanár hátizsákját, hogy ő is elhozta-e a túrafelszerelést! (2005-ös részeredmény: 12 kellékből csak 3 volt nála. Azóta biztos sokat változott a helyzet!)
Az egyik napon kiderül, mi mindenhez értünk. Végre, igazi természetet rajzolunk! Tutajt készítünk. Meggyurmázzuk Lacit,
a foltos szalamandrát. Kifogjuk a leghatalmasabb (15 centis) halat a tóból. Régészeti leleteket találunk a földben, és meg­határozzuk a korukat… de jaj! Mi ez? Egy 50 centis gyík a fa oldalán! No persze, néha eltévedünk. De térképpel és irány­tűvel (valamint a mobiltelefonnal) a kezünkben nem esünk kétségbe! Az út végén ott a patak, vizében a rák, partján a békák. Vagy ott a hegycsúcs, ahonnan csodálatos a kilátás… táborunkra, ahova estig még vissza kell érnünk!

Aztán, az utolsó napon fellobban egy tábortűz. Peti bácsi a lehetetlent kéri: meséljük el egy mondatban, mi mindent kaptunk ettől a héttől. A hét végén hazautazunk.

– No, milyen volt?  – kérdi anya.
– Jó. Ennél többre ott, és akkor nem futja. Bezuhanunk az ágyba. Hogy másnaptól hetekig mesélhessük, mi minden történt.

Mindenfelé az országban 

z alsós tanítók szívesen szerveztek osztályaiknak kirándulásokat. Így eljutottak az ország minden pontjára, átéltek sok érdekes, tanulságos, megható és humoros pillanatot. Példaként álljon itt egy kedves történet:

A legemlékezetesebb kirándulásra 1998-ban került sor. A cél
a Zemp­­léni-hegység volt. Busszal utaztunk, ezért út közben megáll­tunk a szerencsi várnál, és még ezen a délutánon felkapasz­kodtunk a füzéri várhoz vezető cseppet sem veszélytelen hegyi úton.
A szállásunk Pálházán volt. Faházakban voltak a 6–10 fős szobáink. A faházak között kis patak csörgedezett. Az utazástól
és a hegymászástól annyira elfáradtunk, hogy nem kellett ringatni bennünket.
Másnap egy nagy túra várt ránk: legyőzni magunkat és a Nagy-Milic nevű hegy 894 méteres tengerszint feletti magasságát. Többször eltévedtünk (pedig figyeltük az útvonaljelzéseket, mégis majdnem újra a füzéri vár romjainál kötöttünk ki), de végül a lankás csúcsról megpillanthattuk a szomszédos Szlovákia területét. A hegyről lefelé találkoztunk „Matula” bácsival (a gyerekek nevezték el így), aki szarvasmarhákat legeltetett a hegyoldalon. A kis csapat figyelmesen hallgatta az Öreg történeteit.
Estére azt a feladatot kapták a gyerekek, hogy a tábortűz mellett különböző műsorszámokkal szórakoztassák egymást. Miközben ropogott a tűz, és pirultak a szalonnaszeletek, jókat mulattunk a gyerekek előadásán.
Aztán egyszer csak feltűnt, hogy hosszabb ideje nem láttam néhány lányt és fiút. Kiderült, hogy félrevonultak, és egészen másféle játékot kezdtek kipróbálni. A játék lényege az volt, hogy puszit kellett adni annak, aki felé a megpörgetett palack szája mutatott. Megbeszéltem velük az esetet, kikértem az ő véleményüket is, és őszintén meséltem nekik az én hasonló élményeimről is. Másnap reggel a lányok azzal fogadtak, hogy kötöttek nekem mezei virágokból egy nagyon-nagyon szép csokrot. Úgy adták át, hogy közben bocsánatot is kértek tőlem. Még ma is sok szeretettel emlékszem erre a kedves bocsánatkérésre.
Sajnos el kellett indulnunk hazafelé. Utaztunk egy hegyek között kanyargó kisvasúton, aztán hegyi szerpentinen elértünk Lillafüredre, ahol bejártunk egy barlangot, megcsodáltuk a Hámori-tó környékét, és még szerencsénk is volt, mert a lillafüredi vízesésben is gyönyörködhettünk.

Soha nem fogom elfelejteni ezt az osztálykirándulást.

Osztálykirándulások 

égre vége! Vagyis hogy majdnem… De ami ilyenkor vár ránk, az már csak a java. Ezért dolgoztunk egész évben, hogy ide eljöhessünk, ez lebegett a szemünk előtt; ha valami rosszban sántikáltunk: „Mi lesz, ha a bünti miatt nem mehe­tek el az osztálykirándulásra?” Néhányan úgy gondolták, hogy nélkülük nem is lesz megszervezve, de persze az osztályfőnökön kívül nem is igazán tudhatta más, hogy micsoda előkészületeket igényelt már hónapok óta egy-egy ilyen emlékezetes 1–3 napos kiruccanás 30-ad magunkkal. Mindig jót mosolyogtunk a búcsúz­kodás közben elhangzó „jó pihenést” szavakon, hiszen tanár és diák is pontosan tudta, hogy ez csak a szülők reményeiben szerepel, emlékezetessé pedig nem attól fog válni, hogy „kipihentük” magunkat. A következőkben csokorba szedtünk néhány, még
a meg­szokottnál is maradandóbb emléket hagyó történetet az elmúlt 20 évből.


1. Ragályné Gyöngyi néni:

Nyolcadikosokkal kirándultam fővárosunkba. A gazdag programokkal teli nap megkoronázása a hazautazás előtti szabad prog­ram volt, mondván, hogy már nagyok vagyunk, tudjuk, mit szeretnénk még megnézni vagy megenni, mielőtt vonatra szál­lunk. Pontosan megbeszéltük, hol és mikor gyülekezünk, hogy kényelmesen átsétáljunk együtt a Nyugati pályaudvarra. Nyugodt voltam, mert lefoglalt kocsink volt a vonaton, a gyerekeket párokban engedtem el, tehát úgy gondoltam, baj nem eshet. Nem így lett. A megbeszélt időben mindenki megjelent a gyülekezőn, csak a két legcsendesebb, legjámborabb fiú nem. Teljesen ledöbbentem, már minden rosszra gondoltam, de mindenképpen úgy döntöttem, hogy visszaváltom a jegyeket, haza­telefonálok a szülőknek, hogy később érkezünk, mert természetesen nem hagyom ott őket. Szomorúan kullogtunk az ál­lomásra, amikor már messziről láttuk, hogy rettenetesen integetnek a vonat mögött álló kisebb tömegből többen is, hogy szaladjunk már, mert csak minket várnak. Az történt ugyanis, hogy a kikapcsolt mobilú srácok annyira izgultak, hogy elkésik a gyülekezőt, hogy nem is mentek el sehova, hanem felszálltak a már bent álló szegedi gyorsra, és csak akkor kezdtek el izgulni, mikor az osztály még az indulás előtt pár perccel sem volt sehol. Ijedtükben „intézkedtek” a kalauznál, hogy tartsa vissza az indulást, és ezért integettek ujjongva, mikor megláttak végre minket. Dicséretet vártak hőstettükért, amikor ezekkel a szavakkal ugrottak
a nyakamba: „Ugye milyen ügyesek voltunk, hogy visszatartottuk a vonatot?” Szóláshasonlat is született az esetből: Ügyes vagy, mint az egyszeri gyerek Pesten.


2. Doba tanár úr:

Az elmúlt évekből két kirándulást választottam.

Íme az egyik:

Úgy gondoltuk, hogy egy önfeledt strandolással lezárjuk az évet. Mindamellett ez volt az a nap, amikor utoljára fogadott láto­gatókat a SZUE. Így hát strandoltunk, ebédeztünk, ugrándoztunk. Aztán koccintottunk még egy utolsót. Péter Márk integetett még egy kicsit, és a SZUE aznap bezárta kapuit. Örökre.


A másik osztálykirándulás egy nyolcadikos búcsúzó:

Amikor már átestünk a továbbtanulási izgalmakon... Amikor már megszerveztük a ballagást, a bankettet, a tanárbúcsúztatót...
Amikor már tudjuk, hogy mindjárt vége az „együttnek”... Akkor csak úgy elmegyünk búcsúzkodni, de még az se jut eszünkbe, mert az nem lehet, hogy többet nem megyünk együtt az udvarra, meg korcsolyázni, meg matek dogára. És olyankor csak nézünk egymásra alaposan fáradtan, és fel se merül a búcsú, hiszen együtt vagyunk. Még egyszer, utoljára.

A májusi országos Arany Kupa 

tornászokkal sokszor járunk meghívásos torna­versenyekre. Ezeken a versenyeken is a Diákolimpia előírt gyakorlataival versenyzünk. Minden versenynek megvan a sajátossága. Innen jött az ötlet, hogy csináljunk egy olyan rendszerű versenyt, amilyen máshol nincs. Megszületett az Arany Kupa gondolata.

Az első versenyt 2005-ben rendeztük, és azóta folyamatosan, minden évben május elejére hirdetjük meg, és meghívjuk azokat
a csapatokat, amelyek minket is hívnak. Minden évben eljönnek Nagykőrösről, Budapestről, de voltak nálunk Bácsalmásról, Izsákról, Kiskunhalasról, Debrecenből, Kecskemétről, Szegvárról, Szentesről és természetesen Szegedről is.
Az Arany Kupa nagyon fontos számunkra, hiszen ezen a versenyen iskolánk minden tornásza bemutathatja gyakorlatait. Sajátossága még, hogy minden versenyző névre szóló emléklapot és sok ajándékot kap. Az egyéni eredmények hirdetésénél figyelembe vesszük a gyerekek születési évét, hiszen ugyanazokkal a gyakorlatokkal versenyez az elsős is, mint a negyedikes, valamint az ötödikes és a nyolcadikos is. A mozgáskultúra pedig a korral fejlődik. Ekkor a negyedikesek már a felsősök gyakorlatával is versenyezhetnek, sőt a nyolcadikosok, ha továbbra is tornázni szeretnének, a középiskolás gyakorlatokkal is.
Ezen a versenyen szoktuk megköszönni a nyolcadikosok kitartó munkáját és külön ajándékot kapnak, ami örök emlék számukra. A verseny megrendezését nagyban támogatja Városi Sportigazgatóság, az iskola és a szülők (oklevelek, emléklapok, ajándékok).

A 2009/2010-es tanévben ez a verseny 2010. május 8-án lesz, a következő tanévben 2011. május 7-én.

Szegedi Arany János Általános Iskola 6724 Szeged, Kukovecz Nana utca 4-6
Telefon: 62/547-056 Fax: 62/547-056