– Hogyan került kapcsolatba az ötlettel, az építéssel?
– Novák István Úr és csapata kapta a megbízást az iskola kiviteli tervének elkészítésére. Mi a művelődési osztály részéről itt kapcsolódtunk be a munkába. Feladatunk az volt, hogy egyeztessünk a tervezővel és a kivitelező céggel. Mondjunk szakmai véleményt
a születendő tervekről, hogy az iskola megfeleljen az akkori elvárásoknak. Novák Úr tudhatja a legjobban, hogy a pénzügyi korlátok hogyan gátolják a tervező fantáziáját. Végül azért a sok-sok módosítás és egyeztetés után, azt hiszem, sikerült egy modern, meglepő formájú iskolaépületet kialakítani, amely akkor tanügyileg minden tekintetben megfelelt.

– Ki mindenki támogatta, ki mindenki ellenezte az ötletet?
– Nem hinném, hogy bárki is ellenezte volna az iskolaépítését, sőt mindenki azon igyekezett, hogy a létesítmény a tervezett határidőre elkészüljön. A mi feladatunk ebben az volt, hogy az adott tanévkezdésre működőképes legyen, vagyis rendelkezzen
a szem­élyi és tárgyi feltételekkel.

– Milyen nehézségek merültek fel?
– A tervezési és kivitelezési nehézségekről Novák István és a kivitelező cég tudna bővebben nyilatkozni. A DÉLÉP-nek biztosan adódtak problémái, hiszen az épület elég mély területen épült, sok gondot okozott a terület feltöltése, rendbetétele. Nekünk sem volt könnyű a berendezések, felszerelések beszerzése, hogy indulásra minden szükséges felszerelés meglegyen. Az építés bizonyos fázisában még dolgozott a kivitelező, de mi már az épületen belül voltunk, érkeztek a bútorok, taneszközök. Ha az utolsó pillanatban is, de minden összeállt. Meg lehetett kezdeni a tanévet.

– Sanyi bácsi! Miért döntött úgy, hogy „inkább" egy iskolában tanít?
– 1973-ban kértek fel arra, hogy vállaljam el a közigazgatási munkát
5 évre, 17 év lett belőle. Közben többször is vissza-visszakívánkoztam
a katedrára, ahol már fiatalon, a pályakezdés után két évvel igazgató-helyettes, majd a tanszék matematika szakvezető tanára lettem. Különböző okoknál fogva maradnom kellett, így jött össze a 17 év. Végül, amikor lehetőségem adódott arra, hogy felmentésemet kérjem, eszem ágában sem volt másra gondolni, mint a tanításra. Én peda­gógus vagyok, erre van képesítésem. 3 éves koromtól iskolában nevelkedtem, később tanítottam. Nekem öröm volt visszamenni tanítani.

– Mit szóltak hozzá a munkatársai?
– Próbáltak marasztalni, de szerencsére volt olyan kolléga, aki megértette a döntésemet, és támogatott benne. Semmilyen negatív véleményről nem volt tudomásom.

– Félt-e visszatérni?
– Szakmailag nem féltem visszatérni a tanításhoz, más kétségek gyötörtek. 30 évesen hagytam el a pályát, amikor újra kezdtem, már az 50 felé közeledtem. Vajon, hogy fognak fogadni a gyerekek? Egy-egy izgalmas probléma megoldásához tudom-e őket lelkesíteni, érdeklődővé tenni? Hogyan fogunk együtt dolgozni? Aztán minden a helyére került. Módszerem egyszerű. Nekem a csengőszó parancsot jelentett, ha meghallottam, azonnal indultam a gyerekek közé. Minden órámra
a legjobb tudásom szerint felkészültem, azt becsületesen végigdolgoztam, és dolgoztattam a gyerekeket. Talán közhely, de
a pontosság, fegyelmezettség, felkészültség, következetesség, a követelés és a tisztelet, a tanulók szeretete pozitív példa a gyerekek számára. Minden nagyképűség nélkül állíthatom, hogy hamar megéreztem, hogy szeretnek, de ők is tudták, hogy ez viszont is így igaz.

– Mi a legerősebb élménye a iskola indításának évéből?
– Legerősebb élményem az iskola indulásának évéből az első tanítási nap. Az iskolába igyekvő tanárok, a rámpán felfelé jövő gyereksereg látványa, az első csengőszó. Minden és mindenki a helyére került. Az ajtók becsukódtak, megkezdődött a tanítás. Megszületett, életre kelt az iskola. A költő szavai jutottak eszembe: „Ha élet zengi be az iskolát, az élet is derűs iskola lesz.” Kívánom, hogy nagyon sokáig így legyen!

– Voltak-e kedvenc diákjai?
– Természetesen vannak olyan tanulók, akikre valamilyen okból többször gondolok, mint a többiekre, de nem azért, mert kedvencek voltak. Inkább egy-egy szép eseményhez, sajnos néha megrázó, tragikus élményhez is kötődnek ezek
a gondolatok. Egy tanárnak nem lehetnek kedvencei. Minden gyereket szerettem. Egyenlő mércével igyekeztem mérni mindenkit. Mindenkor az osztályközösség előtt értékeltem, minősítettem a tanulót. Pályám során találkoztam elvetemült, kimondottan rossz gyerekekkel is, de rájuk sem haragudtam. Hiszen viselkedésük okait kutatva gyakran életkörülményeikben, szeretethiányos nevelésükben találtam meg a magyarázatot.

– Kikre emlékszik szívesen az egykori tantestületből?
– Nyugdíj után 7 évvel még nem kopik annyira az ember memóriája, hogy ne emlékezne volt kollegáira. Természetesen mindenkire. Hasonlóan nyilatkozhatok az iskola első éveiben tanítókról is. Együtt keltettük életre az iskolát, nehéz években kovácsolódtunk tantestületté. Ez mélyebb nyomot hagy az emberben, mintha már egy jól összeszokott tantestületbe került volna. Sajnálom azokat, akik saját elhatározásukból a pedagógus pályát elhagyva máshol keresték a jobb megélhetési lehetőséget. Közülük jó néhányra szüksége lett volna az iskolának. Ők vesztesei a szakmának. Azokat is nagyon sajnálom, akik a 90-es évek átszervezésének áldozataivá váltak. Remélem, mindannyian megtalálták a számukra megfelelő munkahelyet. Én hiszek a nyílt, őszinte emberi kapcsolatokban. Mindenkiben tisztelem az embert. Kapcsolataimban mindig nyílt, őszinte és emberi igyekeztem lenni. Nekem ez a módszer bevált.

– Mi az, amire Ön különösen szívesen emlékszik vissza?
– Az iskola, a kollegák hagyományteremtő tevékenysége. Az Arany János hetek rendezvénysorozatának eseményei, a heteket lezáró utolsó tanítási nap történései, azok hangulatai, a tanárok ötletei. A színvonalas év végi gálaműsorok, a színjátszó csoport tevékenysége. A tanulók helytállása városi, megyei, országos megmérettetéseken. Ezek és még sok más is hozzájárult ahhoz, hogy az iskola néhány év alatt a szegedi általános iskolák rangsorában előkelő helyet foglaljon el. Tudom, hogy ma is szívesen íratják az iskolába a szülők a gyerekeiket. Kívánom, hogy ez nagyon-nagyon sokáig így legyen!