Az első nap az iskolában

Amikor beléptem az iskola kapuján, nem tudtam, hogy mi vár rám, csak annyit, hogy tanulnom kell. Láttam, hogy sok gyerek sír, de engem lekenyereztek, ha nem sírok, ajándékot kapok.
Lementünk az osztályterembe, apa elbúcsúzott, és magamra marad­tam. A tanárnő elmondta a mondandóját, meghallgattam, s mondtam, hát jól van. Amikor kicsengettek, nagyon örültünk, hogy kimehetünk szünetre. Az első nap csak játszottunk. Utána jött a napközi. Ott úgy kezdte Etelka néni, aludjunk egy kicsit. Majd kimentünk a játszótérre, játszottunk, bújócskáztunk, és Marci egy rönköt dobott a fejemre.
Hát így telt az első napom. Ezt mind elmeséltem otthon, s azt mond­ták, holnaptól vár a kőkemény tanulás. Így is lett. Tóth István (8.b)

Félve, de fülig érő szájjal, szüleim kezét fogva sétáltam be az iskolakapun nyolc évvel ezelőtt szeptember elsején. Akkor az iskola óriásnak és varázslatosnak tűnt. Úgy gondoltam, hogy azzal a sok kisgyerekkel milyen jót fogok én játszani. Nem is sejtettem, hogy ez nem tart majd sokáig. Leültem egy padba, majd mellém ült egy másik gyerek. Felkeltünk, és egymás kezét fogva elindultunk fel a lépcsőn. Így születnek a nyolc évig tartó barátságok. Az aulában az igazgató köszöntötte a kicsiket és
a nagyokat, még ajándékot is kaptunk.
Joó Niki (8.c)

A szülők mind elköszöntek, és elindultak a dolgukra. Mi gyerekek csak ültünk és hallgattuk a tanárnőt, páran az anyukájuk után sírtak, vagy a plüssállatkájukat szorongatták. Meghallgattuk a házirendet és a tűzvédelmi rendet is. Majd amikor a szünet kezdődött, mindenki a nyakába akasztotta a kis táblácskáját, ami jelezte másoknak, hogy melyik osztályba tartozott. A szü­net­ben már mindenki úgy viselkedett a másikkal, mintha régi játszótársával szaladgálna vagy beszélgetne.
Délután jöttek a szülők a gyerekekért. A legtöbben úgy léptek ki az iskolából, hogy ez egy nagyon jó nap volt, és várják ennek a jó napnak a folytatását.
Kávai Viktória (8.b)

DÖK-nap

A 6. osztályos DÖK-nap volt a legjobb, amikor vonattal mentünk Algyőre. Jó volt az idő, nagyon jól éreztük magunkat, a feladatok is szórakoztatóak voltak. Volt ott kötélhúzás, mocsárjárás, labdajátékok, totó, memóriajáték. Mikor teljesítettük az összes feladatot, elkészült bográcsban a halászlé, amit az egyik osztálytársam apukája főzött. Utána szabadfoglalkozás volt, amely során jobban összekovácsolódott az osztály. A nap eredményhirdetéssel zárult, és ha jól emlékszem, dobogós helyet értünk el.
Németh Adrienn (8.b)

Farsangi élmény

Én a farsangról írok, mert az nagyon jó volt. Az alsósoknál sok vicces jelmezt lehetett látni. A felsősök visszautaztak a 90-es évekbe. 2.-ok lettünk, és ennek nagyon örültünk. Ezután tombola volt, ahol sok értékes dolgot lehetett nyerni, köztük azt a lapot is, amely felment egy felelés vagy dolgozatírás alól. Ezt pont egy tanárnő nyerte meg. Végül a sulidiszkó következett, amelynek végén volt egy meglepetés.
Kiss Erhard (5.a)

A következő élmény idén farsangon történt velem.
Pár barátommal lent maradtunk az osztályteremben, és elkezdtük összekeverni az üdítőket. Ez akkor lett nagyon mókás, amikor már sokat összekevertünk, és megittuk őket. Érdekes íze volt ezeknek
a frissítőknek. Ekkor megtörtént a baj, kiborítottuk a pattogatott kuko­ricát, és a takarító néni nem engedett minket el addig, amíg fel nem takarítottuk. Mondanom se kell, mindenkinek émelygett
a gyomra.
Szentmiklósi Kristóf (5.a)

Családi nap

A 2009-es Családi napon egy táncot adtunk elő az osztállyal, és én még sok más előadásban is szerepeltem, ezért több fellépő ruhát kellet vinnem. A többiek mind egymás alá vették fel a ruhákat, de én nem. Minden szereplésem után át kellet öltöznöm. Amikor az osztály­produkcióra került a sor, és már minden osztálytársam a színpadon állt, én még ruhát cseréltem, ezért csak később mentem fel a szín­padra. Még szerencse, hogy senki sem vette észre, csak a párom hiányolt.
Kovács Leila (5.a)

Erdei iskola

A 2009-es erdei iskola nagyon izgalmas volt, és elég fárasztó is. Sokat esett az eső, de emiatt nem bánkódtunk, hiszen másnap még érdekesebb volt az erdő. Sok állatot láttunk.
Nekem a pataktúra tetszett a legjobban, mert Edit néni akkor mondta el a legtöbb dolgot a növényekről és a többi élőlényről.
Az egyik nap, amikor nem mentünk túrázni és az eső sem esett, sok program volt a tábor környékén. Mikroszkóppal megnézhettük a for­rások vizét, és ágakból hajót is építhettünk. Ugyanezen a napon
a szigetet és a partot összekötő fahíd leszakadt a horgászok alatt.
Egyik este a szállónk mellett lévő füves területen csokitojásokat kellett gyűjtenünk, míg a másik két osztálynak csillagászok meséltek az ég­ről, másnap pedig cseréltünk. A negyedik napon megmásztuk
a Kékest. Szerencsénkre jó idő volt. Nagyon hosszú, de mégis jó volt a kirándulás, mert sok mindent láttunk és csináltunk. Nekem ezen a túrán a Remete-barlang és a várrom tetszett a legjobban. A következő nap már csak egy rövid kirándulásra mentünk, mert még össze kellett pakolnunk a szobánkban, és nemsokára indulnunk kellett. A pakolás és az indulás között még volt egy kis időnk bobozni. Mindenki élvezte a fagyizást is!
Remélem, hogy a többiek is, akik mennek majd erdei iskolába, élvezni fogják a Mátrában töltött hetet.
Bálint Zsófi (6.b)


Tavaly az erdei iskolában, amikor horgászverseny volt, olyan nehezek voltunk, hogy a híd nem bírt el bennünket, és leszakadt pár deszka, s meg kellett kerülni az egész tavat.
Kruppai Gábor (6.b)

Az erdei iskola utolsó napján elmentünk bobozni.
Először nagyon ijesztő volt a gyorsaság, de utána egészen meg­szoktuk. Hál' istennek nem ütköztünk, így szerencsésen célba értünk. Sástón a kilátóba is felmentünk, gyönyörű látvány tárult a szemünk elé. Még a Kékest is megmásztuk, de mire felértünk, majd leszakadt
a lábunk. Ám ettől eltekintve jó volt, és nehezen vettünk búcsút
a Mátrától.
Fodor Franciska, Szarka Krisztina (6.b)


Erdei suliban voltunk május 18-tól 22-ig. Sok izgalmas kalandunk volt, de a legjobb az volt, amikor Lory, Szani és Lilla kint ragadtak a saját szobájukból, mert valahogy eltört a kulcsuk, és azóta se tudjuk, hogy hogyan…
Az egész úgy kezdődött, hogy a lányok és az osztály túrára indult kora reggel. Mindenkinek le kellett adnia a portán a kulcsot, ahol „biztonságban” vigyázott rá egy portás, akit korábban rajtakaptak a lányok magában énekelni. Visszatérve a túráról, Lilla elvette az asztalról a kulcsot, és rájöttek, hogy az eltört… Szóltak a portásnak, aki nem tudta megmagyarázni a történteket.
A lányok kétségbe esve kérdezték meg, hogy van-e pótkulcs. Nem volt. Szerencsére azonban az ablakot nem lehetett rendesen becsukni, ezért azon át másztak be a szobájukba. Miután kihozták a cuccaikat, rájöttek, hogy a szobájukban is aludhattak volna, de mivel már kint volt minden holmijuk, nem akarták visszapakolni az ablakon át. Megkérdezték Gyöngyi nénit, az osztályfőnöküket, hogy mit tegyenek. Ő azt tanácsolta, hogy aludjanak az osztálytársaik szobájában. Két ágyon hárman aludtak. Kár, hogy másnap megjavították az ajtót.
Ezenkívül még sok érdekes dolog történt velünk, mint például amikor beszakadt Bálint alatt a híd, amikor Beni belesett
a patakba, amikor egyméteres siklókat láttunk a parton, vagy amikor paradicsomleves-evés után tele volt az összes WC-fülke…
Reményfy Lili, Rigó Loretta (6.a)


Tavaly az erdei suliban volt egy sportvetélkedő, ahol az volt a feladat, hogy minél kevesebb végtagunk érjen le a földre. Mivel mi voltunk az első csapat, nem volt időnk gondolkodni, így ahogy csak tudtuk, felvettük egymást. A többi csapat is így próbálta, csak jobbak voltak, mert nem estek el, és tudtak közben fél lábon is állni. Mi megkértük Peti bácsit, hogy hagy próbáljuk meg még egyszer, hisz nekünk nem volt gondolkodási időnk. Ezután mi leültünk a földre, felemeltük
a kezünket és a lábunkat, így aztán egy végtagunk sem ért le a földre, és hát elsők lettünk! :)
Beretka Lilla, Molnár Nikolett, Böröcz Emese (7.b)

Az erdei iskolában az egyik nap Bencével ki akartunk menni a szobából, de az ajtót zárva találtuk, és a szobában rekedtünk. Beni, a szobatársunk kint volt. Nem tudtuk, mit csináljunk. Egyszer csak egy ötlet pattant ki a fejemből:
– Bence! Miért nem megyünk ki az ablakon?
– Hát nem tudom, szerintem nem kéne.
– Tudunk mást tenni?
– Háááát, nem nagyon.
– Na ugye!
Kimásztunk az ablakon. Megkerestük Benit, hogy nála van-e a kulcs. Közölte, hogy nincs nála. Gondoltuk, nagyszerű, elveszett. Hát ezt hogy magyarázzuk meg? Visszamentünk a szobába, tanakodtunk, őriztük egy ideig a csodára várva. Kimentünk végül, hogy elmondjuk, mikor Beni rohan felénk: – Ja, mégis nálam van a kulcs!!!!!!
Ugyan minden játékról lemaradtunk, de legalább örültünk, hogy megszűnt a „szobafogság”!
Fodor Bálint (6.a)

Nekem az tetszett, amikor Levivel Szentléleken horgásztam, és azt mondtam neki, hogy én kukoricával horgászok, akkor biztos a kapás. Vártunk 2 percet, és fogtam is egy törpeharcsát. Elkiáltottam magam, mire a 3 osztály odarohant, és elöl Misi bácsi fényképezett. Egyszer csak reccs, és a híd lába eltört. Mindenki szaladt le a hídról, csak én nem, mert én voltam középen a harcsával, és ott ragadtam!
Sánta Róbert (6.a)

Az erdei iskolában szerintünk az volt a legviccesebb, amikor Misi bácsit „megtámadták" a meztelen csigák :D
Iván Zsanett (6.b)

Ötödik osztályban az erdei iskolában történt. A keddi napon kezdődött az első balszerencsével, mivel a békés, berendezkedős hétfőn még
a mi fiúinknak sem sikerült volna balhét kezdeményezni. Viszont kedden, amikor a 12 km-es hegyi túrát tettük meg, bekövetkezett
a baj. Egy meredekebb oldalon araszoltunk lefelé, amikor Német Robi felbukott, és több métert „szupermenezett”. Szerencséjére egy farakás megállította, így nem zuhant tovább. Balszerencséjére, miután (majdnem) mindenki észhez tért, kiderült, hogy Robi alig tudja mozdítani a karját. Mégis (külön megkért, hogy írjam bele) könnyek nélkül tűrte a fájdalmat.
Mivel mást nem tehettünk, visszamentünk a táborba. Ekkor már gyülekeztek a felhők. Vacsora közben olyan jégeső köszöntött ránk, hogy ijedten menekültünk az étterem fedett részébe. De ez még semmi! Egy csapat még mindig kint maradt a szabadban, több száz méter magasan! Egy túrázásban tapasztalt tanár felment értük, és telefonos kapcsolat segítségével megtalálta, majd lehozta őket.
Este viszont már megint Robi körül forgott a világ. Az osztályfőnökünk, Mariann néni taxit hívott, és azzal vitte a fiút a gyön­gyösi kórházba. Itt jól rájuk ijesztettek, mivel lehetségesnek tartották, hogy műtétre lesz szükség, miközben több száz kilométerre voltunk Szegedtől. Szóval mentővel küldték őket Hatvanba, ahol alapos kivizsgálás után megnyugtatták őket, hogy bár Robinak kulcscsonttörése van, műtétre nincs szükség. A mentősök nem mentek vissza a központba, hanem megvárták őket, hogy visszavihessék a kimerült tanárnőt és a gyereket a táborba, ahová meg is érkeztek hajnali 1 órára.
Az este azonban tartogatott még egy meglepetést. A tanárnőket, akik egy tőlünk távolabb eső házikóban szálltak meg, az éjjel meglepte egy munkáscsoport. Az ajtó zárva volt, ők a kopogtatásra riadtak fel, de persze fogalmuk sem volt, kik lehetnek azok. Félelmükben riasztották a minket kísérő tanár urakat, akik akkor éppen a gyerekek álmát őrizték. Mindenki megkönnyebbülé­sére sikerült tisztázni az ügyet.
Másnap viszont egy másik fiúval volt gond, Tóth Dáviddal. Az ujján igen csúnya elváltozás nőtt, szóval azon az estén már vele ült taxiba Mariann néni, és megint mentek Gyöngyösre. A portás régi ismerősként üdvözölte a tanárnőt, és Dávid láttán tréfásan meg is kérdezte, hogy hányan vannak még a táborban. A fiú kezét már itt kezelni tudták, utána vissza is engedték a most érte izguló osztályhoz, hiszen itt mindig volt kiért imádkozni.
Egy biztos: ilyen eseménydús kirándulásban más osztálynak még nem volt része. De mi mosolyogva emlékezünk vissza erre
a pár napra, mert az emlékek mindig megszépülnek…

Nagy-Varga Eszter (8.c)

Nekem a kedvenc osztálykirándulásom a 6.-os erdei iskola volt. Már az odaút is nagyon jó volt, hiszen sokat nevettünk és szórakoztunk. Sokat túráztunk, és minden napra volt valami programunk. De a legjobban
a számháború tetszett, mert egy pár lánnyal szinte egy helyre bújtunk, ami jónak is tűnt. Aztán jött az ellenfél csapata, és egy nagy bokor alá próbáltunk elbújni, ami tele volt szúrós tüskékkel és bogarakkal. Így aztán kisebb horzsolásokkal bár, de túléltük.
Vass Gréta (8.c)

Chilis rágó, rémtörténetekkel

Amikor Budapesten voltunk, Sára vett a kabinunkban ülőknek chilis rágót. Mikor elindult a vonatunk, bekaptuk a rágókat. Kibírhatatlanul csípősek voltak! Azután leoltottuk a kabinunkban a lámpát, és rémtörténeteket meséltünk, hogy még szörnyűbb legyen.
Szabó Dóra

Szép emlékek

Bár én csak két évig jártam az Arany János Általános Iskolába, ráadásul akkor is a Deák Ferenc Gimnázium hatosztályosa­ként, mégis – ha a sulimról érdeklődnek – elsőként az Arany jut az eszembe. Valószínűleg azért, mert az a rövid időszak, amit ott töltöttem, az egyik legmeghatározóbb volt az életemben. A legtöbb iskolás emlékem ide kötődik.
A mai napig fel tudom idézni például az összes tanterem képét, hangulatát. Emlékszem, ahogyan órák között bandukoltam át egyik helyről a másikra, és mindig elmosolyodok, amikor az iskola körül futó osztályokat látom: én is ugyanígy róttam annak idején a köröket.
Talán nem véletlen, hogy ha az Aranyra gondolok, ezek jutnak először eszembe, és nem az órák, hiszen egy iskolás számára sosem a dolgozatok és a sokszor csak végigszenvedett 45 percek jelentik a „szép emlékeket”, hanem azok a pluszok, amiket ezek mellett tudott adni. Viszont érdekes, hogy egykori sulijaim közül éppen ez az, ahol még a pedagógusokra is maradék­talanul kellemes emlékekkel tudok visszagondolni. Az angoltanárnőmre, aki képes volt azok után sem beskatulyázni és leírni, hogy első félévben bukásra álltam nála, mert a szódolgozatokat következetesen németül írtam meg. Hagyta, hogy küzdjek és bizonyítsak, és év végén már gondolkodás nélkül írta be az ötösömet. A matektanáromra, aki még a gimnázium első félévében is aggódva követte távolról „pályafutásomat”, hiszen tudta, ez a tárgy nem éppen az erősségem. Az osztályfőnökömre, aki következetesen Krisztikének szólított, melytől minden más esetben hidegrázást kapok, ám neki még most, 30 évesen is elnézem. Vagy éppen arra a magyartanárnőre, aki engem nem is tanított, mégis figyelte, hogyan alakul az életem, és még hosszú évek múlva is felhívott azért, hogy figyelmeztessen: a hangpostámra felmondott szöveget nem ártana megváltoztatnom, mert újságíróként az már nem méltó hozzám.
Nagyon sokat köszönhetek ennek az iskolának, de nem csak azért, mert olyan alapokat adott, melyekkel később szép eredménnyel végeztem el előbb a gimnáziumot, majd az egyetemet. Mindannak az alapjait, amivel ma foglalkozom, vagy valaha foglalkoztam, szinte kivétel nélkül itt kaptam meg. Bár nem lettem színész, sokáig kacérkodtam ennek gondolatával, így oszlopos tagja voltam a színjátszó szakkörnek. Nem szeretek nagy tömeg előtt hosszú szövegeket felolvasni – ezért nem én állok most a mikrofon előtt –, mégis indultam Kazinczy versenyen. A szép beszéd azóta is csak előnyömre válik, amikor televíziós műsort vezetek. És persze itt van az újságírás, jelenlegi szakmám, melyet szintén ebben az iskolában próbálhattam ki először komolyabban. A suliújság szerkesztőjeként, még 13 évesen megtapasztaltam, milyen az, amikor lapzárta előtt egy nappal hajtépve rohangál az ember – akkor még hajlékony flopilemezekkel – a hiányzó cikkekért.
Ha valaki megkérdezné, miért szeretem az Aranyt, azt mondanám: mert ott nem csak egy voltam a sok diák közül. Tizenhat éve ballagtam el innen, de még mindig megismer minden egyes tanárom, ha az utcán rájuk köszönök. Tudják a nevemet, emlékeznek az osztályomra és legtöbbjük pályafutásomat is követi. Nem azért, mert ez kötelességük lenne, hanem mert érdeklem őket. Én, és mindazok, akik valaha ide jártak, és akiknek lassan a gyerekei is ezeket a padokat koptatják. Büszke lehet az iskola, hogy ilyen tanárai vannak, és büszke vagyok én is, hogy valaha ide jártam.

Timár Kriszta